2011. augusztus 1., hétfő

upsz...

                 Férfit megcsípte egy darázs – nagy igyekezetében, mivelhogy, mióta nagynehezen elmúlt az allergiám, leginkább ő eteti a kecskéket. Nagyon lelkes – legalább is egyelőre – Rozi meg Gizi nem is panaszkodnak, állandóan tele a bendőjük. A hatalmas ág akác ezúttal azonban már lakott volt...

Szóval megcsípte. Ez önmagában is elég szívás, de a helyzetet tetőzte, hogy szívemcsücske allergiás rá. Már messziről kiabált, hogy készítsem a stiftet... Amit persze csak olyankor nem talál az ember, amikor szükség lenne rá – évente egyszer – egyébként állandóan pakolgatom jobbról balra és vissza, mert mindig útban van valahol.

Kenegetés, újrakenegetés, óránként kenegetés. A fél karja bedagadva, forró és baromi kemény, de megúszta orvos nélkül. Lányka nagyon rendesen hordja a kencét neki, mikor úgy gondolja, ideje ismét ápolni az apját, gyanítom, a szükségesnél többször kerül rá a zselés trutymó, de mindegy. Nem törjük le a lelkesedését.

Szépen, óvatosan, nagyon vigyázva nyúl a sebesült testrészhez - szóval egy rossz szót sem szólhatunk, betartja az anyai utasításokat. Ellenben mihelyst bekenegette, megfeledkezik az intő szavaimról, ráugrik, vagy megrugdossa – persze egész véletlenül – esetleg azon kell kötéltáncosat játszani az ágyban.... Az apja lassan megunja a nagy ápolást – remélem, a kecskéket nem, mert azóta aranyéletem van....

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése