gyermekpizza és kéka-béka

                Mit is akarhat a drága gyermek a negyven fokban?! Ugyan – ugyan?! Persze, hogy pizzára fájt a foga. Mi másra?! És mit tesz ilyenkor a szintén drága anyuka, aki örül, hogy leány végre megtömné valamivel a hasát? Szimplán kibattyog a konyhába és bedagasztja a tésztát. A negyvenben.

Lányka nagyon szereti a kelt tésztás cuccokat – főleg a sósat. Bár meg kell jegyeznem, a múltkor pudingos csigát készítettem neki: vanília pudinggal és friss málnával, úgy rácsapott, hogy nem győztem csodálkozni. Pedig a málnát nem is szereti egyébként. De ezt csak ette, és ette, és ette. Biztos lesz még belőle második kör is, meg harmadik, meg negyedik.

Szóval pizza. Azonban drága anyuka nem egy vékonytésztás, éppen csak magában megállni képes pizzát süt. Nem. Egész egyszerűen azért nem, mert Lányka harapásokban méri a jóllakottságot. Pontosan tudom, hányat fog harapni, mindig ugyanannyit, és értelemszerűen egy vastagabb, levegős, péksüti-tésztájú pizzával inkább jól lakik, mint a papírtípusúval. Ami egyébként nagyon finom, csak nálunk nem célszerű.

A hajtovány tésztáját egy csomó mindenhez fel szoktam használni – kivéve a hajtoványt. Nem tudom, mit ronthatok el vele, de akármilyen pici tekercseket gyártok is belőle, a sütőben mindig bejgli-méretű lesz, és úgy már – noha továbbra is nagyon finom – kevésbé guszta. Ellenben kenyérbotnak, és pizzának tökéletes. Most is az volt. A gyermek elégedett arccal majszolja a szeleteket. Én meg örülök, hogy kikapcsolhattam a sütőt....

Mindeközben Lányka a nappaliban drága édesapjának is előadta, milyen állatokat ismer. Ez a kedvenc játéka manapság. A következő a szituáció: Lányka elé áll, sorban adja az állathangokat, és ki kell találnia, milyen állatról van szó. Ha nem talált, addig ismételgeti az adott hangot, amíg meg nem születik a jó megoldás. Mindig ugyanaz a sorrend: ha nem ismernénk is fel valamelyiket, előre tudjuk, hogy mi fog következni. Csakhogy van két új hang, amit még apa nem hallott. A boci és a kéka-béka. Lányka nagy felháborodottan adta elő közel huszadik alkalommal a bocibőgést, mire beértem, az apjáról meg húsz fokkal hűvösebb időben is szakadt volna a víz, mert nem boldogult vele. A pontot az i-re a kéka-béka tette fel. Aminek hangja nincs, csak mondogatja, hogy kéka-béka, kéka-béka.... De kitalálni kötelező. És apának nem ment. Én meg csak nevettem a két pantomimon, mert a nagyobbik semmiképp nem jött rá, hogy ez bizony a csiga-biga....