'v' mint kreatívkodás

          Régen nagyon sok ruhát varrtam magamnak. Szerettem. Mert kikapcsolt. Mert mindig megdícsért valaki, hogy 'jaj, de csinos' (meg nagyban csodálkoztak, hogy hol tudok ennyire rám szabott ruhát venni – ha tudták volna!?). Mert jó érzés volt látni, ahogyan alakul a kezem alatt az anyag – szó szerint a kezem alatt. Hát igen, a varrógép még várat magára – de ez nekem nem visszatartó erő, sőt. Inkább kihívás.

Mióta itthonélő vagyok nem foglalkozom ilyesmivel. Egyrészt mert a drága lányom leköti minden csepp figyelmemet, másrészt, mert azt az egy – két kötelező megjelenős alkalmat leszámítva nem nagyon járok 'felöltözős' helyekre. Lányka meg elnézi nekem, ha egyszerű farmerszoknya – pántos felsőben jelenek meg, esetleg még ráadásképp kócos hajjal...

Szóval én nem az 'az addig próbálgatom a ruhákat az üzletekben, amíg nem találok olyat, amit éppen rám öntöttek' típus vagyok. Én inkább az anyagokat figyelem, elképzelem, mit tudnék kreálni magamnak belőlük, meg esetleg a szabásmintát, hátha megtetszik valami, amit otthon lemásolhatok. Igen, időigényes. Ha nem szórakoztatna, biztos én sem szánnám rá a máshonnan összekuporgatott perceimet.

Az anyagokat gyűjtögettem a varrásszünet ellenére is – mára elég szép kis készlet halmozódott fel. Hogy valami egyszerűbbel kezdjek, összedobtam délután egy farmerszoknyát – még a ráálmodott fehér díszítő varrások hiányoznak, meg zsebeket, övbújtatókat kell alkotni rá. Hát... a neheze még hátravan – mert erre bizony tökéletes öltések kellenek... És az én lányom nem az a délután alvós fajta...