tovább is van....mondjam még?!

                    Soha – sehol nem hirdettem, hogy blogot írok. Nem hagytam senkinél kommentet, hogy némi ingyenreklámot kérjek. Nem küldtem levelet az iwiwes ismerőseimnek, hogy jöjjenek, olvassanak, 'csak legalább egyszer'. A rokonok, barátok, múltbéli társak a mai napig nem tudnak erről a kis szegletről – ami, azt hittem, csak az enyém lesz... és milyen jó, hogy mégsem...

Az elmúlt néhány napban többször felmerült bennem, hogy törlöm az egészet, úgy, ahogy van. Első felindulásomban meg is tettem volna, csak nem tudtam, hogyan kell. A második felindulásig ugyan tájékozódtam a mikéntjéről, de addigra egyebeket is átgondoltam.

Köztük azt a napi többszáz olvasót, aki betér hozzám, mert érdekli, hogyan zajlik a mi kis világvégi életünk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyien fognak követni napról – napra. Hogy sajtó nélkül is lehetnek saját olvasóim, akik miattam jönnek az Isten háta mögé néhány percre. Azért, mert szeretnek itt időzni.

Aztán itt vannak az én Rendszeres olvasóim, akik közül többen igazi e-barátok lettek: tanácsaikkal, véleményeikkel, vagy csupán hallgatásukkal támogattak engem a nehezebb időkben, vagy velem örültek, amikor arra volt szükségem.

Ezen néhány hónap alatt rengeteg szeretet kaptam tőletek – akár hozzászólásokban, akár külön levélben – és mindössze egyetlen ember akadt, akit eltanácsoltam a blogom látogatásától, mégis mindennap ideeszi a penész. No, nem baj, hátha ragad rá valami, a szipogáson kívül...

Szóval a gondolatot egyelőre nem követte tett, de már egész biztosan nem a holdat kell okolnom a kedélyállapotomért. Egyszerűen néha tovább kell lépni. Szokásom mindent a hátam mögött hagyni ilyenkor – de titeket nem szeretnélek. Úgyhogy, aki örül, az lelkesedjen velem, aki esetleg nélkülözne a mindennapokban – hát, nem kötelező jönni... Azt hiszem, lesz még folytatás...