Csak feküdtem mellette és hallgattam, ahogy szuszog. Néztem azt pinduri mosolyt az arcocskáján – pici korában is mindig így mosolygott alvás közben. Figyeltem, ahogyan összevonja a szemöldökét, ráncolja a homlokát. Az apja szeme és az én szám. Az enyém. Pontos másom. És a szöszi haja... Az apró orrocskája... Néha még most is nehéz elhinnem, hogy ő van nekem. Olyan nagy már, olyan okos, olyan szép, olyan tökéletes.... Szerettem volna átölelni, hozzábújni, magamhoz húzni – jó erősen. Olyan közel lenni hozzá ismét, mint mikor még csak az enyém volt. Csakis az enyém....
Az enyémek már nagyon, de most is sokáig nézem és simogatom őket amikor alszanak!:))
VálaszTörlés