a pad....

                Délután fél ötkor már nem lehetett velem bírni – húztam mama kezét, hogy márpedig most már menjünk az utcára... Pont előttük volt a pad – mindenki hozzájuk jött látogatóba. Sorban érkeztek a nénik, bácsik, mindegyik hozta magával az unokáját, és amíg ők a parton osztották meg egymással a legfrissebb tudnivalókat, mi az árokban játszottuk ki magunkat.

A mi utcánkban is van egy ilyen kis beszélgető-pad, Ő nagyon rácsodálkozott, mikor ideköltöztünk, hogy ugyan minek kell az az ülőalkalmatosság a ház elé... Persze, mert a tizediken nőtt fel – bezzeg a falusi tudja, hogy milyen fontos is az!

Nagy császárnak számítottam a többi lurkó között – már csak a saját pad miatt is – de pláne a hullahoppom miatt. Nekem volt először a faluban ilyen derékmegmozgató karikám – mindenki azt akart utána születés- meg névnapra.... Fürdésidőig zengett a környék a gyerekzsivajtól hétfőtől – vasárnapig... Ment a móka, a kacagás...

A mi utcánk kis padján két néni szokott üldögélni. Mindig magukban. Fogják a botjukat, sajnáltatják magukat. Soha nem volt náluk gyerekzsivaj. De még csak egy jóízű kacagás sem. Igen, biztosan rossz nekik. De sokat javítana a helyzeten, ha legalább Lánykának visszaköszönnének, ha odadob nekik egy sziát. Nem neveletlen, csak még mást nem tud. Nénik, nem lenne nektek is jobb?!